Kedves Olvasó!
Kata vagyok, 28 éves szegedi tanárnő. Elmesélem Neked felesleges kilóim elvesztésének történetét, azzal a szándékkal, hogy ha hasonló cipőben jársz, esetleg segítségedre váljék.
Az én sztorimban semmi drámai nincs, szokványos „kövérgyerek”-történetként indult. Mindig is túlsúlyos voltam, nem extrém módon, de kb.8-10 kilóval mindig többet nyomtam a kortársaimnál. Az évek múlásával és iskoláim befejeztével – amikor már az a minimális mozgás is elmaradt, amit addig végeztem – azonban ez a felesleg egyre csak szaporodott. Valójában ez a tény engem sosem zavart, nem szenvedtem emiatt, nem éreztem kellemetlennek, semmi hátrány és megkülönböztetés nem ért sem a barátaim, sem a családom, sem a társaim körében. Mindig is egy vidám, jó kedélyű, nagyszájú, temperamentumos lány voltam, akit sosem érdekeltek a külsőségek, beleértve ebbe a saját testemet is. Ha netán bármilyen becsmérlő megjegyzést tettek rám, a „Ha nem tetszem, ne nézz!” – jelmondat szerint legyintettem a világra és mosolyogva tovább léptem. Illetve egyre mélyebben dugtam a fejem a homokba, és áltattam magam hazugságokkal…
Igen, Kedves Olvasó, jól látod, hazugságnak neveztem mindazt, amit az imént saját kezűleg leírtam. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy belássam: nincs minden rendben. Amikor már száz kiló fölé hajlik a mérleg nyelve, akkor ez egy huszonhat éves nőnél a legjobb indulattal sem nevezhető normális állapotnak. Kövér voltam, és azt hazudtam a világnak, hogy nekem ez így jó. Kövér voltam. Kövér. Nem molett, nem vastagcsontú, nem telt, vagy még sorolhatnám a finomkodó kifejezéseket, amelyekkel az elhízott embereket illetik, vagyis amelyekkel a kövérek magukat áltatják. Óriási csapdába estem: hisz azon túl, hogy mindenkivel elhitettem, jól érzem úgy magam a bőrömben, leginkább magamat csaptam be. Egyetlen egy ember volt/van az életemben, aki az álarc mögé látott, ő pedig a Húgom, Nóri. Sokáig haragudtam rá, mikor másfél évvel ezelőtt elkezdte mondogatni nekem, hogy menjek el vele edzeni. Fel voltam háborodva, nem akartam elfogadni a segítségét, hisz elhitettem magammal, hogy nincs semmi problémám, miért is kéne edzenem… De ő nem hagyott meg ebben a hazugságban, és tulajdonképp mindent neki köszönhetek, illetve Nórin keresztül Istennek.
Nóri már egy ideje járt edzőterembe, spinning edzésre, Király Robihoz. Sokszor emlegette, hogy milyen jó ott a hangulat, mennyire jó az edző, milyen jó kikapcsolódás ez a sport, stb. De minél inkább nyitogatta felém a kapukat, én annál ellenállóbbá váltam már csak az edzés gondolatával szemben is. Aztán egy nap elhatároztam, hogy ha csak még egyszer is megemlíti, biztosan megmondom neki a magamét, hát ne akarjon már engem senki kényszeríteni. Természetesen az ellenkezője történt. Nóri az egyik edzés után az ágyam mellé csúsztatott egy órarendet, amelyen Robi edzéseit bekarikázta nekem. És akármennyire is feldühítettem magam rajta, Isten belülről nyugodságra intett, nem voltam képes többé ellenállást tanúsítani: elmentem Nórival a következő spinningre!
Feszült voltam. Már az öltözőben utáltam az egészet előre. Mindenki ellátott jótanácsokkal, hogyan tekerjek, milyen cipőt vegyek, ne féljek, stb. Nem volt valami felemelő érzés. Féltem. Azután beléptünk a terembe, és Nóri bemutatta nekem az edzőt. Akkor tudatosult bennem, hogy ő az a Király Robi, akit abban a bizonyos tévéműsorban láthattunk, miután sok-sok kilójától megszabadult. Azt hiszem, ezen a ponton nyugodtam meg: rájöttem, hogy nincs mitől félnem, Robi segíteni fog nekem. És így is történt. Az első edzést végigkínlódtam, szerintem még bőgtem is. Utána olyan szintű izomláz kapott el, hogy járni is képtelen voltam. Haragudtam mindenkire, de akkor már leginkább magamra. Soha többé nem akartam edzésre menni. Aztán mégis elmentem, egy hét múlva. Már sokkal jobban ment. Már szét is mertem nézni, nem csak magam elé bámultam a biciklin, mosolyogtam, meghallottam a zenét is, tetszett. És onnantól kezdve felpörögtek az események. Ráéreztem a mozgás ízére, valahogy minden könnyebben ment, jobban éreztem magam, nem csupán az edzések ideje alatt, hanem a mindennapokban. Eleinte csak hetente egyszer jártam, majd kétszer, végül heti hármat is sikerült kiszorítanom. A kilóim is szép lassan lekezdtek lefelé vándorolni, két hónap alatt fogytam 5-6 kilót, de ott meg is állt a fogyás. Ezzel megelégedtem, de csak egy darabig. Egyik este jó magyar szokás szerint sült szalonnát ettem tükörtojással, fehér kenyérrel. Közben véletlenül rápillantottam a tükörre, és megláttam, ahogyan a zsír a szám szélén csucsog és én teli szájjal tömöm továbbra is magamba a vacsorát. Nos, elszörnyedtem a látványtól, ez volt a vízválasztó pillanat: rá kellett jöjjek, hogy önmagában a mozgás nem lesz elég, ilyenfajta étkezési szokásokkal semmit nem fogok elérni, hiába edzem heti több alkalommal is. És ekkor fordultam Robihoz.
Hallottam már, hogy segít, ha valaki fogyni szeretne, sőt, láttam is edzőtársakat, akik Robi segítségével fogytak le. Mivel abszolút hiteles példának tartottam – hisz ő maga bejárta ugyanezt a kálváriát – és szemem előtt voltak a bizonyítékok, gondoltam, megpróbálom. Robi nagyon készséges volt, és örült, hogy rászántam magam az edzések mellett az étkezésem rendbetételére is. Egy kávézóba beszéltünk meg találkozót, ahol egy pohár ananászlé mellett elbeszélgettünk. Szó volt a fogyási céljaimról, az addigi életmódomról, az aktuális testmérőszámaimról, kedvenc ételeimről és minden olyan fontos dologról, amelyek egy teljesen új életmód megalapozásához elengedhetetlenek. Robi részletesen és alaposan kikérdezett. Összeállított nekem egy étrendet egy mintanappal, ill. egy edzéstervet, amelyre alapozva elkezdhettem a diétát. Volt három nap gondolkodási időm a startig. Ekkor még mindig nem voltam biztos a dolgomban, de a bizonytalanságom gyorsan elmúlt: életem legnagyobb szerelme és a munkám elvesztése egyidejűleg abban az időben arra ösztönzött, hogy „most vagy soha” – alapon elkezdjek szépen megszabadulni a kilóimtól is, ez esetben végleg! Létrejött tehát az elhatározás, és onnantól nem volt visszaút. Elkezdtem a diétát, szigorúan betartva minden pontját. Robi napi rendszerességgel nyomon követte a munkámat. Jártam az edzésekre, a spinning mellett elkezdtem a Ro-boxot, izzadtam, kínlódtam, nehézkesen indult, de két-három hét után belejöttem. Megszoktam. Széplassan megindult a fogyás, aminek kimondhatatlanul örültem! A környezetemtől is jöttek a visszajelzések, sokan gratuláltak, dicsértek, méltatták a kitartó munkát. Merthogy mindez, Kedves Olvasó, a kitartáson múlik. Hogy megszületik az elhatározás, az már nagy lépés, de kevés. Ha nincs elég erő és Istentől kapott kitartás a munkához, akkor az elhatározás semmit nem ér. Nekem ez megadatott. Keményen dolgoztam, és a siker nem maradt el. Robival 25 kiló mínusz elérését tűztük ki célul, abból húszat sikerült teljesítenem, nagyjából hét hónap alatt. A maradék még hátra van, de az is tény, hogy mostmár minden egyes kilóért extrán sokat kell dolgoznom. Immár több mint fél éve nem heti három, hanem napi több edzésre is járok, szenvedélyemmé vált a mozgás. Robi indíttatására elvégeztem a Testnevelési Egyetem Sportoktatói tanfolyamát és lettem fitneszedző.
Köszönettel tartozom mindezért a Húgomnak, hogy segített felismerni a problémát. Hálás vagyok Robinak, aki nélkül ez az egész nem sikerült volna. De mivel Robi jelmondata, hogy „Csak magadnak és csak a végén köszönd!” – így inkább másként fogalmazok: Ő az az ember, aki a saját hiteles példáján keresztül utat mutatott nekem, nem volt vele szemben semmi gátlásom, félelmem, mindenben a segítségemre volt és van a mai napig. Sokszor eszembe jut: mi lett volna, ha aznap nem az ő edzésére megyek be? Ha nem vele találkozom? Hanem pl. egy negyvenötkilós, tökéletes alakú, beképzelt és idegesítő edzőnővel, aki csak a saját nárcizmusa miatt tart edzéseket? Merthogy volt ilyen tapasztalatom, ez egy életre el tudja venni a kedvét egy túlsúlyos embernek mindennemű mozgástól. Robi nem ilyen. Maximális segítőkészsége és szakmai pontossága, szigorúsága és követelményrendszere mellett mindvégig ott az EMBER, és én ezt tartom a legfontosabbnak. Tisztelem és szeretem őt, mint embert, barátot, abszolút példát. Hálás vagyok a KRFK-nak és a folyamatosan bővülő kis csapatunknak, mert új barátokra leltem (Imádlak, Ági!!), akikkel minden sokkal könnyebb. A sok edzés mellett immár túl vagyunk a harmadik KRFK-táboron, amely ismét fergetegesre sikerült. Emellett sokszor találkozunk, beszélgetünk, bulizunk, tapasztalatot cserélünk.
Nagyjából ennyit szerettem volna elmondani Neked, Kedves Olvasó! Két dolog van, amire az életmódváltás megtanított, s mint egy stafétabotot, most át is adnám Neked:
Tévútra visz, ha hazudunk magunknak.
Arra van időnk, amire akarunk időt szánni.
Ennyit mondanék jótanácsként, a többi csak a hiteden és Rajtad múlik!
Szeretettel,
Kata